Azt hiszem… az igaz, igaz szerelem soha nem múlik el. 

Akkor sem, ha évek teltek el, ha jöttek más szerelmek, 

és akkor sem, ha két ember egymástól több ezer kilométerre éli napjait, 

és régóta nem tud egymásról.

Azt hiszem, van olyan szerelem, amelynek véget vetünk, 

de valójában soha, soha nem lesz vége… 

Egy darabig gondolatainkban időzik, 

szellemként kísért bármerre megyünk, bárhova nézünk, 

míg egy nap, lassan elszenderedik. 

Elalszik. 

Szunnyad. 

Talán vár. 

Várja a beteljesülést, ami lehet, hogy soha nem jön el.

Hirtelen nem találjuk, azt gondoljuk, túl vagyunk rajta, 

kigyógyultunk, aztán… elég csak megéreznünk egy illatot. 

Csak egy illatot, ami mindent felkavar. 

Felrémlik egy hang, egy tekintet, egy emlék. 

Hirtelen visszazuhanunk a múltba, régi önmagadba. 

Egy déjá vu érzés durván hatalmába kerít. 

A szerelem álmosan nyújtózkodni kezd, 

s ha nem ringatjuk vissza, lassan kinyílnak szemei. 

Felébred. 

Makacsul követni kezdi lépteinket, 

s a körforgás lassan újra mozgásba lendül, 

mi pedig kétségbeesetten altatódalt dúdolunk.

Azt hiszem, az igaz szerelem, ha nem is teljesül be soha, 

mindig bennünk marad, olykor észrevétlenül megbújva, 

mély álomba zuhanva, olykor mindent elárasztva, mindent… 

elragadva.